Csodálatos dolog történt a múlt héten. Egy éve kezdtem el a nordic walkingot, egy fantasztikus hajcsár az edzőm, Kristály Zita, természetesen székely (a javából).
Kicsit messze van az a Veresegyház, meg hát ha az ember dombok és erdők mellett lakik, mért menjen messzire. A technikát elsajátítottam, kellőképpen beleszerettem az erdőbe, a gyaloglásba, (májusban letoltam a Kinizsi 40-et, mintegy megkoronázva az első tanévet), és elkezdtem kérdezgetni kosdi ismerőseimet, nincs-e kedvük velem jönni az erdőbe, egyedül nem jó, de csapattal szívesen elindulnék.
Erre jelentkeztek öten ! Hú mondom, ez tök jó, na de hányan fognak ebből eljönni????
Hát kiderült, hogy mindenki !
A folytatást nagyon várom, a kezdő lelkesedés még bennük van, remélem, nem fogy el. Kértem kölcsön botokat, fizetünk érte bérleti díjat.
A konyhában már kezdem magam otthonosan érezni, tele vagyok sikerélménnyel, csodálatos dolog az emberek arcán látni az élvezetet, amikor esznek. Erről mindig a Csokoládé film jut eszembe, amikor a nagymama születésnapjára összegyűl a tá
rsaság, és csokoládés csirkét esznek, a kamera lassítva mutatja az arcokat, ahogy szájukba veszik a falatot… mmmmmm
Most, amikor a lányok jöttek utánam, felküzdötték magukat az emelkedőn, újra elöntött ez a csodás érzés.
Ó, elnézést, azt hittem, Móni találta ki!!!
hé loptad a szójátékomat!Na jó, utólag hozzájárulok, majd lefőzöd a jogdíjamat 😉